A kép forrása: https://www.campaignlive.co.uk/

Van ez a „body positivity” mozgalom, melynek jegyében többnyire 90+ kilós nők hirdetik, hogy „ducin” is lehetsz boldog, szép és egészséges. Biztos vagyok benne, hogy genetikától függően van olyan, akinek ez összejön, de sajnos az elhízott emberek nagyrésze előbb-utóbb olyan krónikus egészségügyi problémáktól fog szenvedni, amelyek egy egészségesebb életmóddal jó eséllyel megelőzhetőek lettek volna.

Szerintem rendkívül káros, amit ezek az emberek csinálnak. Úgy tesznek, mintha az egészségügyi kockázatok nem léteznének, mintha minden elintézhető lenne annyival, hogy „fogadd el magad úgy, ahogy vagy, és senkinek se hidd el, hogy bármin is változatnod kellene”. Például nagy port kavart tavaly az Egyesült Királyságban egy országos kampány, ami az elhízás és a rák kialakulásának a kockázata közötti kapcsolatra próbálta felhívni a figyelmet. Az üzenet lényege az volt, hogy az elhízás a dohányzáshoz hasonlóan növeli a betegség kialakulásának az esélyét. Persze erre jött a mostmár szokásos „micsoda mocskos előítéletek, stigma, áldozathibáztatás ez az egész” típusú felháborodás a lakosság részéről. Szóval söpörjük a szőnyeg alá a tényeket, csak mert kellemetlen az igazsággal szembesülni.

Ne gondold, hogy „ez itt könnyen osztja az észt, biztos sose voltak súlyproblémái, és így persze fogalma sincs róla, hogy másoknak ez milyen”. Gyerekkoromban sokat csúfoltak a duciságom miatt. Bár nem voltam kifejezetten elhízott gyerek, én még egy olyan korszakban nőttem fel, amikor a gyerekek 90%-a vékony volt, rajtam pedig mindig volt egy-két hurka. Aztán kamaszkoromban hirtelen nőttem pár centit, miközben le is adtam kb 5 kilót, átlagos testalkatom lett.  Mindig is hízékony típus voltam, ezért oda kellett figyelnem a mozgásra és a táplálkozásra, különben rögtön megindultak felfelé a kilók. Nagyon jól ismerem azt a fajta irigységet, amivel a magamfajta emberek viseltetnek azok iránt, akik „bármit megehetnek, mégis vékonyak maradnak”, miközben „nekem elég ránézni arra a szelet sütire, és máris híztam 2 kilót”. De ettől még tisztában vagyok vele, hogy milyen kockázatokkal jár az, ha elengedem magam.

Ahogy teltek az évek, elkezdtem ülőmunkát végezni, 20-as éveim közepe táján bejött egy jó kis autoimmun pajzsmirigy-alulműködés diagnózis. Évekbe telt, mire sikerült olyan kezelést találnom, ami számomra hatásos, ezek alatt az évek alatt lettek egyéb egészségügyi problémáim is, amellett, hogy folyamatosan krónikus kimerültséggel, hajhullással, koncentrációzavarokkal küszködtem. Ezt a krónikus kimerültséget nem nagyon szokták érteni az emberek, úgyhogy megpróbálom kicsit elmagyarázni. Tegyük fel, hogy egy egészséges embernek van napi 20-30 egység energiája, amiből teljesíteni tudja a napi teendőit. Ha valaki krónikus kimerültséggel küzd, akkor mondjuk ez kapásból lecsökken 5 egységre. Mindegy, hogy mennyit alszol, gyakorlatilag felkelés után pár óra alatt elmegy az összes egység energiád, és onnantól csak vegetálsz. Például 10 óra alvás után felkeltem, felöltöztem, megreggeliztem, bementem dolgozni, majd 1-2 órával később már az ájulás határán éreztem magam a kimerültségtől. Nekem, aki 5-6 évvel korábban még gond nélkül nyomtam le mentálisan és fizikailag is kimerítő napokat (tanulás, munka, edzés kombó), amik reggel 6-tól akár éjfélig is eltartottak, nemhogy edzeni nem volt energiám, de szinte már élni se. Persze közben folyamatosan híztam. Volt, hogy egy hónap alatt 5 kilót, pedig nem ettem többet, mint azelőtt. Összességében pár év alatt feljött rám 18 kiló, én pedig egyre szarabbul éreztem magam a bőrömben, egyre több egészségügyi panaszom lett. Ezeknek egy része már konkrétan a túlsúly miatt alakult ki, ösztönösen tudtam, hogy ez nem jó irány.

Na legkésőbb ezen a ponton kellene szerintem megrázni az embereket, mert innen még viszonylag könnyű visszafordulni. Az elhízással tipikusan összefüggő betegségek nem kell, hogy feltétlen elhízásra ítéljenek. Marhaság, hogy valaki sose fog lefogyni, mert „pajzsmirigyes”. Nehezített pálya, és nagyon fontos, hogy megfelelően kezelve legyen a betegség, de nem lehetetlen. Szerintem, ha akkor beletörődök a helyzetbe és „elfogadom magam”, akkor már lehet, hogy + 30 kilónál járnék, ki tudja mennyi szövődménnyel. Én viszont nem törődtem bele, sikerült olya módszert találnom, amivel szép lassan a felszedett kilók kb felét leadtam, bónuszként pedig a társult egészségügyi problémáim is enyhültek/megszűntek. Nem tudom, hogy fogok-e még valaha is úgy kinézni mint 20 évesen, de nem is ez a lényeg, mert a közérzetem és az életminőségem rengeteget javult, igazából ez a legfontosabb.

Vegyétek komolyan a kockázatokat, ne dőljetek be a kamu szövegeknek, csak azért, mert kényelmes. Test-pozitivitás helyett mi lenne, ha egészség-pozitivitást hirdetnénk? Nem kell, hogy a zörgőcsontú szupermodell legyen a példakép, de ne akarjunk a 120 kilós influenszerre se hasonlítani, mindkét véglet egészségtelen. Egyszerűen csak legyél őszinte saját magaddal és ha érzed, hogy már gyakrabban lihegsz lépcsőmászás közben vagy észreveszed magadon a szénhidrátsóvárgást, vagy mondjuk az egyre gyakoribb „kaja-kómát” ebéd után, ezek mind annak a jelei, hogy romlik az egészséged és életmódváltásra van szükséged.

Szerintem kulcsfontosságú lenne, hogy mindenki találjon magának valamilyen mozgásformát, ami örömet okoz neki – ha rajtam múlna az iskolai testnevelésórák is alapvetően erről szólnának – és értsük meg, hogy egyáltalán nem mindegy miből mennyit eszünk. Sopánkodás és irigykedés helyett fogadjuk el, hogy egy idő után nem ehetjük már büntetlenül azokat a kajákat és mennyiségeket, amiket gyerekkorunkban vagy kamaszkorunkban még lehetett. A mértéktelen evés ne legyen hobbi, pótcselekvés vagy érzelmi vigasz. Nem baj ha szeretsz enni, de ne a mennyiségen, hanem a minőségen legyen a hangsúly!

Ha rántotthús sültkrumplival vagy esetleg a velős pacal a kedvenc ételed, és utána jól esik egy adag somlói, ezekről nem kell egy életre lemondanod, de nagy valószínűséggel nem kellene őket napi/heti rendszerességgel fogyasztanod, ha ülőmunkát végzel és utálsz mozogni.

A test-pozitivitást hirdető emberekkel egy dologban egyetértek: ne csak olyan példaképeket nyomasson a média, akik irreálisan „tökéletesek”. De erre nem az a megoldás, hogy elmenjünk a másik végletig, és a kóros elhízást istenítsük! Én inkább szeretnék olyan nőket látni, akik aktívak, jól érzik magukat a bőrükben, és ésszerű keretek között eszik azt, ami „jólesik”.