Kép: Pixabay

Tudom, hogy régen posztoltam, az az igazság, hogy nem volt ihletem, és nem akartam erőltetett posztokat írni.

Folytatódni fog a Világvége-teóriák sorozat, de most egész másról szeretnék írni.

Nem tudom, ki mennyire ismeri David Bowie munkásságát, én bevallom, hogy csak halála után fedeztem fel. Gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, úgyhogy ha te sem ismered, akkor érdemes szánni rá egy kis időt, mert rendkívül érdekes figura volt, kivételes tehetséggel. Azt már nem is említem, hogy mennyi díjat kapott az évek során a munkásságáért, mert lehet, hogy el sem férne a blogon.

David Robert Jones-ként látta meg a napvilágot 1947. január 8.-án, a Dél-Londoni Brixtonban. A 70-es évektől gyakorlatilag 2016. Január 10.-én bekövetkezett haláláig tartott a munkássága, ez alatt az idő alatt képes volt a folyamatos megújulásra, sokszor ment az árral szemben, utat nyitva új zenei irányzatoknak. Gyakorlatilag haláláig alkotott, az utolsó albuma, a Black Star mindössze 2 nappal a halála előtt jelent meg.

Nem titkolom, hogy intellektuális zseninek tartom, a Youtube-on fellelhető összes interjúját végignéztem, és csodálatosnak tartom azt az ívet, amit nemcsak szakmailag, de személyiségfejlődésben is bejárt az évtizedek alatt.  

1966-ban vette fel a David Bowie művésznevet, a rákövetkező évben jelent meg az első lemeze, ami a David Bowie nevet viselte és egyáltalán nem volt sikeres. Ezután táncolni tanult a Londoni Táncközpontban, ekkor kezdett el azon gondolkodni, hogy „szerepet játszva” álljon ki a nyilvánosság elé. Utólagos elmondása szerint sokáig nem tudta felvállalni önmagát, így különböző – mára ikonikussá vált - karakterekbe bújva adta elő szerzeményeit.

Az első nagyobb sikerét 1969-ben érte el, amikor a holdraszállás idején megjelent a Space Oddity című kislemeze. Főszereplője egy asztronauta, Major Tom, aki eltéved a világűrben. Egyébként amikor Elon Musk 2018-ban kilőtte az űrbe a Tesláját, stílusosan ez az zene szólt a kocsiban:

1970-ben adta ki a The Man Who Sold the World című albumát, ami már egy keményebb rockos vonal volt. Az album címadó dalát később sokan feldolgozták, nem csoda, hogy azt hittem, ez egy Nirvana-szám:

A következő évben jelent meg a Hunky Dory  című albuma és a Changes című kislemez. nekem erről az albumról ez a kedvenc számom:

1972-ben jött ki a The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars című albuma, ez egy földönkívüli rocksztár karrierjéről szólt. Turnéja is e köré a figura köré épült, vörösre festett hajjal és …khm… érdekes ruhában jelenítette meg őt a színpadon:

Ebből az évből a Starman című alkotása az egyik örök kedvencem:

A turné közben írta meg a következő albumát, mely az Aladdin Sane címet viseli. Az album borítóján Ziggy látható piros-fekete-kék villámmal az arcán, ez minden idők egyik leghíresebb albumborítója, és ha eddig csak egy képet láttál egész életedben David Bowie-ról, akkor elég sok pénzt feltennék rá, hogy ez volt az.

Egyébként ez volt talán a legelborultabb időszaka, nagyooon furcsa módon adta elő ezt a hermafrodita jellegű alakot. Annyira beleélte magát a szerepébe, hogy még sajtótájékoztatókon is gyakran Ziggy-ként nyilatkozott, majd egy fellépés alkalmával a rajongók Ziggy drámai visszavonulásának lehettek szemtanúi amikor Bowie úgy érezte, elég volt, és közölte az ujjongó rajongókkal, hogy ez a fellépés emlékezetes lesz, mert nemcsak a turné, hanem az egész formáció utolsó fellépése, majd előadta a Rock 'n' Roll Suicide (= Rock 'n' Roll Öngyilkosság) című szerzeményét. Gyakorlatilag meggyilkolta a karaktert.

1974-ben az Egyesült Államokba költözött, kiadta a Diamond Dogs című albumát, ami egy poszt-apokaliptikus világról szól, egyfajta kísérlet Orwell 1984 című regényének zenei feldolgozására. Ekkoriban nagyszabású, speciális effektekkel teletűzdelt koncerteket adott, mindeközben súlyos drogfüggőségben szenvedett.

Találtam egy interjú-gyűjteményt aminek kb az első fél órája ebből az időszakból van, és azt hiszem, elég jól tükrözi a művész akkori állapotát. Nagyon sajnálom, hogy nem tudok feliratozni, mert sok érdekes dolog hangzik el benne, igyekszem kiszedegetni belőle a kedvenc részeimet. Egyébként elnézve a testbeszédét, eléggé visszahúzódó, elveszett személyiségnek tűnik itt:

„Én egy gyűjtő vagyok. Gyűjtöm a személyiségeket.”

Amikor a riporter megkérdezi, hisz-e Istenben, ezt válaszolja: „Hiszek egy felsőbb energiában, de nem akarnék hazudni és nevet adni neki”.A következő kérdés az, hogy szokott-e részt venni bármiféle istentiszteletben/imádságban, mire kis gondolkodás után azt mondja „Az élet tiszteletében. Nagyonis szeretem az életet.”

A második interjúban egyértelműen látszik, hogy tudatmódosító szerek befolyása alatt van.  

A harmadik interjúban a riporter szemétkedik vele, megjegyzéseket tesz a kinézetére, arra utalgat, hogy már nem is igazi angol (az Amerikában töltött idő miatt), de ezeket elég jól kezeli. Amikor a riporter kérdőre vonja, hogy most akkor még ki se találta, milyen figurát játszik majd, ha visszamegy Angliába, arra csak annyit válaszol „Könnyen lehet, hogy ezúttal saját magamat fogom alakítani. Jelenleg azon dolgozom, hogy megtaláljam önmagam.” Erre a riporter kiröhögi, hogy „deréktól felfele, ugye?”, utalgatva a korábbi furcsa megjelenésére, majd gúnyosan kérdezgeti arról, hogy miféle maskarába fog bújni ezúttal, amire azzal vág vissza, hogy „Azt már eldöntöttem, milyen dalokat fogok énekelni, milyen zenészekkel fogok együtt játszani és körülbelül milyen hosszúak lesznek a fellépések, igazából ezek a lényeges dolgok”. Ezután a riporter azt kérdezi, mégis mi az oka annak, hogy visszamegy, „talán kifogyott a pénzből, vagy már nem kíváncsi rá az ottani közönség”, erre azt mondja „Leginkább az az oka, hogy hiányzik Anglia.” Erre a riporter azzal jön, hogy „azért ugye azzal tisztában van, hogy ez már nem az az Anglia, amit két évvel korábban otthagyott”, amire nagyon frappánsan azt feleli „Ez a Csütörtök nem ugyanaz a Csütörtök, mint a múlt héten volt, mégis iszonyatosan hiányozna, ha nem következne a Szerda után” Ezek után a riporter még a zenei tehetségét is leszólja. Itt muszáj volt áttekernem az interjú maradék részét, mert felidegesített.

A következő albuma, a Young Americans című, 1975-ben jelent meg, ez nem tartozik a kedvenceim közé, számomra talán ez a legértékelhetőbb szám rajta:

1976-ban kiadta a Station to Station című albumát, ennek középpontjában a kissé fasiszta beállítottságú „Sovány Fehér Herceg” figurája áll, akit első filmszerepéről mintázott, az ebben az évben bemutatott A Földre pottyant férfi címszereplőjéről. Ebben az időszakban még mindig küzdött a kemény drogokkal, ami testileg és pszichésen is nagyon megviselte, később azt nyilatkozta, hogy nem sok választotta el a haláltól. Saját bevallása szerint többször is volt drogtúladagolása, és az akkori viselkedését később ő maga is elítélte.

Ettől függetlenül ezen az albumon is volt egy szám, ami nekem nagyon tetszett:

1977-ben elköltözött Svájcba, és elkezdett azon dolgozni, hogy megszabaduljon a kokainfüggőségétől. Ebben az évben jelent meg a Low című albuma, amit sokan negatív kritikával illettek, talán azért, mert abban a korszakban még ismeretlen volt a pszichedelikus rock és disco stílus, ami a számokban dominált. Ettől függetlenül nagy közönségsikert aratott, csakúgy, mint a következő albuma, a Heroes, aminek a címadó dala nagyon jól sikerült:

A 70-es évek végére szerencsére sikerült teljesen felhagynia a kokainfogyasztással.

A 80-as elején elvált első feleségétől, majd újult erővel vetette bele magát az alkotásba, 1980-ban megjelent a Scary Monsters (And Super Creeps) című albuma, az ezen szereplő Ashes to Ashes című szerzemény úgy érzem választóvonal a szerhasználó és a tiszta évi között:

 1981-ben jött ki a Freddy Mercury-val közös száma, az Under Pressure, ami hatalmas sikert aratott, nem véletlenül:

Az 1983-ban kiadott Let’s dance című albuma hozta a legnagyobb kereskedelmi sikert David Bowie számára, van rajta pár aranyos szám:

1986-ban megkapta a Fantasztikus Labirintus című film főszerepét, ez egy nagyon bájos gyerekfilm, ebben Koboldkirályt alakít.

1990-ben ismerkedett meg a Szomáliai származású szupermodell Iman-nal, szerelem volt első látásra, és 2 évvel később össze is házasodtak. Egyébként, ha előítéleteink vannak a modellekkel kapcsolatban, akkor erre Iman teljesen rácáfol, az ő élete is megérne egy blogbejegyzést. Nagyon boldoggá tették egymást, gyönyörű sírigtartó szerelem volt az övék. David egyszer így nyilatkozott a házasságukról: „Az ember azt gondolná, ha egy rocksztár összeházasodik egy szupermodellel, az egyike a lehető legjobb dolgoknak a világon. És tényleg.”  Iman pedig azt mondta, hogy ő tulajdonképpen sohasem ismerte David Bowie-t, hiszen David Jones volt az a férfi, akivel összekötötte az életét.

1997-ben jelent meg az Earthling című drum 'n' bass albuma, szerintem ez nagyon jól sikerült, ez a kedvenc számom róla - egyébként ez volt az első szám a világon, amit online dobtak piacra még 1996-ban:

Ha már itt tartunk, David Bowie üzleti érzéke sem volt elhanyagolható, például 1997-ben kibocsátotta az úgynevezett „Bowie részvényeket”, gyakorlatilag 55 millió dollárért eladta az 1990 előtt kiadott albumaiból származó jövőbeli jogdíjakat.

1998-ban elindította saját előfizetéses internet szolgáltatását, a BowieNet-et.

Egy 2002-es interjúban már egy érett, rendkívül szerény, finom homorú, letisztult személyiség képe rajzolódik ki, olyasvalakié, akivel nagyon szívesen leülnék beszélgetni, és órákon át tudnám hallgatni. Nagyon tartalmas beszélgetés, az angolul értőknek melegen ajánlom (sajnos még mindig nem értek a feliratozáshoz):

2003-ban kiadta a Reality című albumát, az ehhez kapcsolódó turné volt 2004 legsikeresebb turnéja, amin cseppet sem csodálkozom, mert egy nagyon jól összerakott kis műsor volt:

Eredetileg ennek az albumnak volt a része a Bring me the disco king című szám, ennek kivételesen nem az eredeti verzióját tartom a legjobbnak, hanem a John Frusciante-val közös feldolgozását, ennek a klipje is nagyon jó:

2013-ban jelent meg a The Next Day című albuma, ebből talán a Valentine’s day a leginkább említésre érdemes alkotás, ami a romantikusnak tűnő cím (és dallam) ellenére egy iskolai lövöldözésről és a támadó sötét lelkivilágáról szól, talán ezért is olyan szívbemarkoló:

Utolsó nagy művészi projektje a már említett Blackstar című albuma volt, halála után a producere elmondta, hogy ezt afféle búcsúajándéknak szánta, ez volt az ő „hattyúdala”. Bár régóta küzdött betegségével, állítólag azok közül, akikkel ezen az albumon dolgozott, nem mindenkinek tűnt fel, hogy beteg, annyira energikusan vetette bele magát a munkába.

Szerintem ez a mű méltó lezárása volt egy csodálatos életútnak, a saját halandóságával való fájdalmas küzdelme tökéletesen megelevenedik a Lazarus című alkotásban:

A címadó Blackstar pedig jóval több egy balladánál, emléket állít az egész életművének, és a végén az az érzésem támad, hogy tulajdonképpen ez az ember sohasem halt meg, csupán megtért a lelke Égi Hazájába, a csillagok közé, és mekkora szerencse nekünk, hogy néhány évtizedre a Földre pottyant ez az ember…